RÉTSÁG város hivatalos honlapja

Rétság történetének áttekintő összefoglalása

Végh József írása
Ha a 2-es főúton közelítjük meg Budapest felől Nógrád megyét, Szendehely után az első jelentősebb település Rétság városa. A fővároshoz való közelsége ideális környezetet biztosít ahhoz, hogy az egykori járási székhely új reneszánszát élve, a térség jelentős ipari központjává válhasson amellett, hogy egészségügyi, kulturális intézményei, közigazgatási szerepe, kereskedelmi egységei révén központi szerepkörét tekintve a korábbiakhoz képest is megerősödött.

Epizódok Rétság történetéből

Rétság történelmében búvárkodva, egyértelműen megállapíthatjuk, hogy legfontosabb tényező az volt a századok folyamán, hogy olyan közlekedési útvonal mentén fekszik, melyet a kereskedelem számára is nélkülözhetetlen, de a hadak vonulását is szolgálja. Ezért válhatott a kiegyezés után a térség hivatali központjává, ezért jelent meg a honvédség a településen, s tulajdonképpen ebből származik az is, hogy mai arculatában meghatározó szerep jut az ipari üzemeknek.
Az előbbieket igazolja, hogy a XIII. században – mint az oklevelek keltezése igazolja – maga a második honalapítónak nevezett IV. Béla királyunk is keresztülvonult Rétságon, mikor Zólyomba utazott, kedvelt vadászterületére.

1393-ban a losonci Bánffy családdal egy törzsből eredő Lossonczy család birtokában találjuk Réthi Saagh néven. Egy másik forrás szerint ugyanezen évben a birtokot Iswai Leusták nádornak ajándékozta Zsigmond király.

A váci káptalan magánlevéltára legrégebbi iratanyagában található egy 1454. január 29-ből származó feljegyzés, mely szerint a váci káptalan jelenti László királynak, hogy Pálóci László országbíró ítéletlevelének végrehajtásaképpen a királyi ember a hites személy jelenlétében Lossonczi Albertet bevezette a Nógrád megyei Rethysag birtokba.

1454. május 10. A váradi káptalan bizonyítja, hogy előtte Lossonczi Bán Dénes fia: Albert, János édestestvére és László meg István fiai nevében is eladományozta, illetve örök áron eladta a Nógrád megyei Rethyságh nevű birtokukat, annak összes tartozékaival együtt Kezy-i Mihály Fia: Benedek mesternek, részben azokért a szolgálatokért, melyeket ez az eladóknak a peres ügyek folytatásában tett, részben pedig azért az 1600 magyar arany forintért, melyet Benedek mestertől kaptak. .

1454. június 9-én, Budán, Pálóci László országbíró privilegiális formában kiadott, korábbi ítéletlevelének végrehajtását is tartalmazó ítéletlevele a Nógrád megyei Tolmács és Rétság, valamint a Hont megyei Egyházasszemeréd és Kiskereskény birtokok miatti vitáról szól, mely a Kovári és a Lossonczi család között zajlott.

Az 1471. augusztus 22-én Mátyás királynak, Budán kelt adományozó oklevele igazolja, hogy Ákwshaza-i Sárkán Bertalannak, valamint feleségének és gyermekeinek a részére átírja a váradi káptalannak 1454. május 10-én kelt, s általuk bemutatott kiadványát. Az abban foglalt adományozást megerősíti és a nevezett Rétság birtokban még esetlegesen lévő királyi jogot is Sárkán Ambrusnak és társainak adományozza.

A budai káptalan 1529. április 14-én jelentette Ferdinánd királynak 1529. március 15-én Budán kelt és átírt parancsa értemében a Mohorai Wydffy Lőrinc és felsorolt társai kérésére és ellenében a Nógrád megyei Rétság miatt közöttük keletkezett perben megidézte, iratai bemutatására kötelezte Ákosházai Sárkán Jánost és Ferencet, valamint társaikat.

A XVI. század közepén, behódolván a töröknek, 1559-ben 26 házzal szerepel az összeírásokban. 1562-63-ban Mehemed Daud hűbérbirtoka volt, utána pedig 1566-67-ben egy Husszein budai basa livájából való török tiszt nyerte el.
1579-ben 20 adóköteles házát írták össze.

583-84-ben Boszna Hasszán volt a hűbérbirtokosa, ekkor azonban részben kipusztult és még 1633-34-ben is csak 3 adóköteles házat írtak össze. 1656-ban Lónyay Gábor volt itt birtokos. 1715-ben két magyar, három tót, 1720-ban öt magyar háztartást találtak itt az összeírók.
A török hódoltság után a Wattay család volt Rétság földbirtokosa. Wattay Jánostól 1713-ban vásárolta meg Berkes András nagyprépost annak birtokát, amelyet aztán 1727. március 4-én keltezett végrendeletében a váci káptalanra hagyott.

Berkes Andrásnak – ki a váci egyházmegye jelentős személyisége volt, s több alkalommal állt az egyházmegye élén helyettesként, püspöki helynökként – köszönhetően az egyházmegye számos plébániájának megújulását köszönhetjük. Még 1713-ban a káptalan beleegyezésével megvásárolta Rétságon a közös pénztárukból Sréter János, a későbbi nógrádi alispán birtokrészét. Így vált a váci káptalan a község legnagyobb birtokosává, bár egyes források szerint már 1528-tól volt itt birtoka.

A töröktől való felszabadulás után a főpásztor I. Lipóthoz fordult a káptalan visszaállítása érdekében. A király 1700. június 25-én kelt rendeletével újra hiteles hellyé tette a káptalant és pecsétet adományozott neki, a fenntartása érdekében pedig visszakapta jövedelmeit, s köztük Rétság helység tizedét is.

Mária Terézia 1767-ben megjelent úrbéri rendeletében kívánta szabályozni az uralkodó, a földesurak és a jobbágyság viszonyait. Ennek érdekében készült el az a kérdőív, mely a Kilenc Pont /Novem Puncta/ néven vált ismertté. A kilenc kérdésre adott válasz sok tekintetben bepillantást enged a XVIII. század végi falu életébe. A Nógrád megyei felmérésre 1770-71-ben került sor.

A rétsági, szlovák nyelven felvett felmérésből kiderült, hogy korábban nem volt sem urbáriuma, sem a jobbágyság és a földesurak együttműködését szabályozó szerződésük. A földbirtokosokhoz tartozó jobbágycsaládok száma a következő volt.
Váci káptalan 25 Sréter Pál 5 Sréter György árvái 5 Sréter István 5

A káptalani jobbágyok szabad menetelűek voltak, a többi örökös jobbágy. A község kedvező adottságait tárgyaló pontnál az alábbi bejegyzést találjuk: „A szántóföld jó, tüzifa elegendő van, a rét közepes, a szó1őt ebben az évben telepítették.” Érdemes ez utóbbi félmondatra felfigyelni, hiszen hasonlót olvashattunk az 1715. évi felmérésnél is. Úgy látszik valami miatt nem sikerült korábban a szőlőkultúrát meghonosítani. A hátrányos adottságoknál ezt jegyezték fel: „Legelő kevés van, épületfa nincs, malom sincs a határban. A víz a rétet rongálja.”

A további kérdések már a konkrét jobbágyterhekre kérdeznek rá. Ebből kiderült hogy a váci káptalannak a két mérföldnyire, Siden levő rétjét kaszálják 4-5 napig. A váci szőlőjéből bort szállítanak haza, ugyanott a rétet tisztítják, kaszálják és a szénát begyűjtik. A regálé dézsmát Rétságról, Tolmácsról és Horpácsról Vácra szállítják és bort is szállítanak.

Sréter György árváinak bort szállítanak a vendégfogadóba és azt, ami annak ellátásához kell. Sréter Pálnak és Istvánnak csak igás és gyalog robotot végeznek a földesúr parancsa szerint, szántást és aratást azonban nem végeznek.

Készpénzszolgáltatással a káptalannak minden gazdától 5 forint az adó, a Sréter birtokokhoz tartozók pedig házhelyenként fizettek hasonló összeget. Természetbeni ajándékként a káptalannak tartoztak adni két icce vajat és két tyúkot, a többinek semmit. A földesúri járandóság körébe tartozott mindezen felül minden termény kilenced része.

II. József uralkodásának idején egy katonai szempontokat szem előtt tartó országleírásból juthatunk újabb adatokhoz. E szerint a falu házainak száma 60 volt, melyben 72 család élt. Az össznépesség 389 fő volt, melyből 199 a nők száma. A szilárd építésű épületek közt csak a templomot és a két vendéglőt sorolták fel. Az utakról szólva úgy említi, hogy esős időben rosszak, különösen a Vác felé vezető országút. Az erdei utak rossz időben csaknem járhatatlanok.
1820-ban az országút miatt került több alkalommal is szóba Rétság a megyegyűléseken. Először a közbirtokosok panaszkodtak, hogy „az Útaknak tsinálására határjokból kihordatott kavicsnak ásásával szántóföldjeikben tétetett kár eránt, annak jövendőre nézve leendő elháríttatása eránt rendelést tétetni, avagy a kavicsnak határjokból való hordását végképpen megszüntetni kérik”. Egy másik alkalommal a káptalan és a többi közbirtokos együttesen kérték, hogy „az Útnak igazítására Ügyellő Hivatal a Rétsági Új Ország Út kijelölésének alkalmával a tolmátsi és rétsági rétek szélein folyó pataknak új árkot kijeleltetett légyen, minthogy pedig azáltal a régi vízfolyás meggátoltatván, felső malmoktól elesnie kellene, innen származó kérelmek orvosoltatni kéretnek”. Ugyanezen évben kérték a rétsági lakosok, hogy a bánki határban épített új malom árkát tisztíttassák ki, mert félő, hogy amennyiben ez elmarad, úgy kaszálóikban tetemes kár keletkezhetne.

Két évvel később hasonló gond miatt jelentkeztek ismét. Ez alkalommal az a javaslat született, hogy az árok egy „such”-nyival /mintegy 30-35 cm/ lejjebb szállítandó és a malom zsilipje hasonlóképp, s így megelőzhetők a tolmácsi és rétsági réteken előforduló károk. A közbirtokosság azonban azt kérelmezte, hogy a malom zsilipjét visszaállíttathassák és az árkot is a jelenlegi állapotban hagyassák meg. A malmok homlokfejének, azaz a zsilipek magasságának alábbszállítása több alkalommal is foglalkoztatta a nemes vármegyét, hisz ennek megváltoztatása nem csupán a rétsági alsó, hanem a bánki felső malomnak a működését is befolyásolta. A molnárok egyébként igen fontos emberek voltak, hiszen a környék gabonáját itt őrölték meg. Mégis nézeteltérés támadt 1833-ban a rétsági adófizetők és a molnárok között, hisz bár 1831-ben megállapíttatott, hogy a molnároknak is adót kell fizetniök, ezek azonban nem voltak hajlandóak ebbéli kötelezettségüket teljesíteni. A falu kérvényezte ezért, hogy a helyettük megfizetett adót téríttessék meg velük. Két éven keresztül tartó huzavona után végül is a molnárok – név szerint Hajnal György és Paulovics Jakab – befizették a község pénztárába a tartozásukat.
1823-ban Peltzéder János, rétsági mészáros, Rétság helységet marhahús árusítására nézve a Transennalis helyek kategóriájában szerepeltetni kéri. A jóváhagyó indoklás szerint, miután a kérdéses helység a postaútban található, s így nagy általjárású lévén, ennél fogva a kérés helyénvaló.

1839. augusztus 29-én a megyei közgyűlés Rétság községe abbéli panaszát tárgyalta, hogy „a helységen keresztül gyakran utazó toborzó köz és egyéb szabadságos katonák és megyei hajdúk ételbeli ellátottságuk által” nagy terhet rónak a falura. A vizsgálat azt állapította meg, hogy a folyamodásban szereplő utazóknak élelmezése alól a község fel nem menthető, egyéb viszont nem terheli őket. A következő évben szintén az átkelő katonaság miatti túlzott terheit panaszolja a község, s ”e címbeli kiszolgáltatásokat a rendes magtári illetőségükbe bevétetni kérik”. 1840-ben még egyszer fordultak a vármegyéhez hasonló gond miatt. Ez alkalommal azt kérelmezték, hogy „az általszállított és vendégfogadóban szállásolt katonaság által okozott alkalmatlanságok és költségek az adajába beszámíttassék”. A vizsgálat megállapításai közt kijelentésre került, hogy a „Theresiai” katonai rendszabály szerint csak a szállásoló katonaság által okozott alkalmatlanságok beszámítása „divatozván”, a vendégfogadói szállás pedig a tiszt által térítendő meg.

A szabadságharc időszakában

Az 1848-49-es magyar szabadságharc folyamán számos nevezetes esemény fűződik Rétsághoz.
Már március végén a nagyobb városokban megalakultak a nemzetőrségek. Nagyon nagy gondot okozott azonban a kezdeti fegyverhiány. A május 2-án tartott vármegyei közgyűlés intézkedett Nógrád vármegyének választókerületekre történő felosztásáról s ezek székhelyéül Balassagyarmatot, Rétságot, Szécsényt, Szirákot, Losoncot és Füleket jelölte ki.
Szeptember 8-án már 1100 ember állott Nógrádban útra készen, de csak 304 volt puskákkal ellátva, száznak vadászpuskája volt, míg 400-an kaszával voltak felfegyverezve. A nemzetőri csapat zászlajának felszentelése szeptember 11-én Vadkerten volt, ahonnan a nemzetőrség szeptember 12-én Rétságra és Tolmácsra, majd onnan Vácra vonult. Vácott az egész csapatot ellátták szuronyos puskákkal.

Görgey Artúr, a feldunai sereg vezére a móri vereség után 1849. január 4-én átkelvén hadaival a befagyott Dunán Vácra vonult, ahol 5-én kibocsátotta nevezetes szózatát a hadsereghez. A haditerv értelmében – Lipótvárat felmentendő – két irányban indult el a váci táborból. A balszárnya Duna mentén Verőcén át Szob felé vette útját, míg maga Görgey a többi dandárral Rétságon át Nagyoroszi felé vonult, hogy onnan Ipolyság felé nyomuljon tovább. A mozdulatot a Komárom előtt álló osztrákokkal szemben a Piller-hadosztálynak kellett fedeznie. Görgey, a Mészáros Lázár hadügyminiszterrel való összeköttetés céljából január 8-án egy osztagot rendelt ki, amelynek Rétságon, Balassagyarmaton és Losoncon keresztül kellett a Hernád felé nyomulnia.
Görgey a január 7-ről 8-ra virradó éjjelen a rétsági plébánián szállt meg, s 10-én követték őket a császáriak 40 000 emberrel.

Windischgrätz attól félt, hogy a feldunai sereg Bécs ellen fordul, ezért Csorich altábornagyot bízta meg Görgey üldözésével. Csorich 9 gyalogzászlóaljból, 8 lovas századból és 46 ágyúból álló hadával indult Rétságon keresztül Görgey nyomába, kinek utóhadát Nagyoroszinál utolérve Ipolyságig űzte, hol azonban a Guyon honvéd ezredes parancsnoksága alatt álló csapatok 11-12-én visszaverték őket. A visszavonulás során császáriak vették be magukat Rétságra, kik a lakosságnak sok kellemetlenséget okoztak.

1849 márciusában több alkalommal is érintették a fontos hadiút mentén lévő Rétságot a császári seregek. Ezek közül az egyik alkalom az volt, mikor egy – Beniczky Lajos vezette – 500 fős portyázó csapat megugrasztotta a császáriakat. Az Almásy ezredes által vezetett sereg Losonctól Vácig szaladt, s önmagát igazolandó egy 6000 fős ellenségnek mesélte a kormánybiztos kis csapatát.

Április 10-én Damjanich győzelmet aratott Vácnál Christian Götz tábornok csapatai felett, s a honvédsereg ezután Rétságon át Ipolyságig vonult. 11-én Klapka jött 8000 emberrel, másnap, 12-én Nagysándor József és Damjanich János tábornokok vonultak végig seregeikkel községünkön.

Az 1848-49-es szabadságharc legjelentősebb rétsági eseményére 1849 júliusában került sor, melyet a történészek a rétsági csataként említenek.

A rétsági csata

A sikertelen váci ütközet után Görgey már 1849. július 16-án délután elhatározta, hogy az éjjel Rétságon át Gyarmatra nyomul. Görgey Ármin, Görgey Artúr testvérbátyja így írta le a terveket.
„Miután az utóvédi szolgálatra nézve Artúr bátyám nyilat húzatott a hadtestparancsnokokkal, s a sors Leiningenre esett; Poeltenberg, ki úgyis a VII. hadtesttel a város mögött a vadkerti út nyergében táborozott, még ez este kilenc órakor mindjárt útnak indult; követi ezt éjfél előtt tizenegy órakor Nagysándor az 1. Hadtesttel hadállásunk jobbszárnyáról; csak ezek elvonulása után indul Görgey Ármin és legvégül Leiningen a III. had testtel, melyhez ekkor az egész vonalon állva maradt lovas előőrsök csatlakoznak. Leiningen, és ha kell Görgey Ármin fölveszik a harcot a kétségtelenül bennünket üldözendő ellenséggel, és lépcsőzetesen hátrálnak a Naszály-hegy nyugati lejtőin átvezető rétsági úton a hadsereg nyomában. Az elvonulás Vácról a legnagyobb csendben történik. Poeltenberg azon éjjel Rétságig megyen. Itt mindjárt olyan állodást foglal, mely alkalmas a védelemre, az ellenség feltartóztatására. Itt a VII. hadtest rögtön megfőz, és azután helyt áll addig, mígnem elébb az 1. hadtest s utána a III. hadtest Görgey Árminnal együtt átvonultak – sőt még azon is túl két óráig. Az 1. hadtest Rétságon pihen, azután tovább indul Balassagyarmatig”.

A menekülő lakosság többezres szekérhada azonban hátráltatva a csapatmozgást, fölborította a terveket így csak 17-én indulhattak. A korábban szerzett fejlövése miatt lázzal küszködő Görgey a Váctól Rétságig tartó harcot személyesen irányította testvérbátyja, Görgey Ármin segítségével.
Rüdiger orosz tábornok a harmadik hadtesttel és a csatában személyesen is megjelenő Paskievics nagy erőket vetett be, s a magyar honvédsereg kénytelen volt szüntelenül harcolva egész Rétságig hátrálni. A veszteség mindkét fél részéről rendkívül magas volt. Az oroszok vesztesége halottakban és sebesültekben 3 törzstiszt, 27 főtiszt, 319 legénységi állományú személy. Eltűntnek nyilvánítottak 2 főtisztet és egy tábori papot. Magyar részről pontos kimutatás ezúttal sem készült.

Leiningen Károly honvéd tábornok, Poeltenberg Ernő honvédtábornok hadával egyesülve Rétságnál visszaszorították az oroszokat. Görgey – sebesülése miatt – a Rétságtól Balassagyarmatig való visszavonulás további fedezését átadta a VII. hadtestnek, Poeltenberg tábornoknak. Ezzel egyidejűleg elhatározta Görgey Ármin hadoszlopának föloszlatását és egyes részeinek szétosztásával a három hadtest számereje közt lévő tetemes különbségek kiegyenlítését.
Az ellenség a III. hadtestnek azt a felét, amely őt még Rétság előtt feltartóztatta, üldözőbe vette és azzal kezdte meg a következő támadást, hogy Rétságot hevesen ágyúzta. A község több helyen kigyulladt ennek következtében.

Ezalatt Poeltenberg tábornok a VII. hadtesttel a Rétság mögötti magaslatokon tartható állást foglalt el és ezt az ellenség rendkívül erős tüzérségi támadásai ellenére sötét éjszakáig megtartotta.

Mindjárt az ütközet kezdetekor a hadsereg zöme továbbvonult Vadkertig. Mikor az éj kényszerű véget vetett az ütközetnek, Poeltenberg tábornok is követte őket a maga hadtestével körülbelül félútig Vadkert felé, s ott szoros csatarendben szállt éjjeli táborba az út nyergében. A további visszavonulás csak l8-án hajnalban vette kezdetét. Poeltenberg is elhagyta Rétság és Vadkert közötti éjszakai táborát és követte a hadsereget, mindig betartva az ellenségtől való félmérföldnyi távolságot.

A Lókos-patak uralkodó jobb partján Poeltenberg előnyös védelmi állást foglalt el, hogy az utánuk nyomuló Anrep orosz tábornok 1 dzsidás-, 2 kozákezredből és egy lovas ütegből álló seregét itt bevárja, hosszabb ideig feltartsa és ezzel a hadsereg zömének újabb előnyt biztosítson.
A rétsági ütközetben főszerepet játszó Leiningen és Poeltenberg tábornokokon kívül még egy harmadik is jelen volt a későbbi aradi vértanúk közül. Nevezetesen Nagysándor József tábornok, aki a Lókosnál lezajlott összecsapás után vette át az utóvéd feladatát csapattestével.
A rétsági helytállásnak volt köszönhető, hogy a fősereg zavartalanul megérkezhetett Balassagyarmatra.

Klapka az eseményekről érkezett híreket hirdetményben közölte a komáromi várőrség csapataival: ”Görgey tábornok vezénylete alatt innen kiindult hadsereg múlt vasárnap Vácznál az Oroszokkal össze ütközött, azokat tökéletesen megverte, tő1ök egyszersmind nagyobb számú nehéz ágyúkat elvévén. Hétfő kisebb csatározásokkal múlt el; – minthogy azonban az Oroszoknak Gödöllő felől tetemes segedelem közeledett a fővezér jónak tartó hadi munkálatai megváltoztatását, és így egész hadseregével még azon éjjel Rétságra vonult, mit az oroszok észrevevén Váczra rohantak s az ott egy csekély őrizettel elkésett poggyászos szekereinket, az őrizetet elkergetvén elfoglalták.
Miről a közönség minden szárnyalható álhírek megelézése végett általam tudósíttatik.”

A cári hadsereg katonái Rétságon

A magyar sereg elvonulása után siralmas képet mutatott a település. Házai lerombolva, felgyújtva, jószágaik elhajtva, s lakosaiból is csak az maradt meg, ki menekülni tudott. Rájuk azonban még további megpróbáltatás várt. A honvédek után nyomuló orosz csapatok sem igen bántak kesztyűs kézzel a helybeliekkel. Két kortárs – egyikük szemtanú – leírásából nyerhetünk némi képet a történtekről.

Mátray Gábor – az 1846-ban a Nemzeti Múzeumba költöztetett nemzeti könyvtár őre – naplót írt a szabadságharc eseményeiről. Nem csupán azokat jegyezte fel, melynek szemtanúja volt, hanem azokat is, melyekről hallomás útján szerzett tudomást. Július 27-nél ezt olvashatjuk a Keszegen és Alsópetényben lezajlott eseményekről: „A Huszár-ház birtokosa beszéli, hogy Nógrádban volt kozákok említett Úr fiánál, Gyurcsányi és Crouy grófnál garázdálkodtak, pénzt és lovakat erőszakkal kicsikartak és elvittek ja két utóbbira lőttek is, de elhibázták, az asszonyokon és leányokon erőszakot tettek, ettek-ittak és lerészegedtek sat.”

Ugyanő jegyezte fel az alábbiakat is cári seregről „Az orosz katonaság gyalogság és lovasságból állott, valamint tüzérekbó1. Öltözetük többnyire fekete és rezes sisakok. Mind jó állapotú öltözet és minden készületük kissé durva, de erős. Az ágyúkat 4 ló vastag köteleken, a lő poros ládás kocsikat 3 ló húzta. Katonaköpönyegük igen hosszú, csaknem bokáig érő /mint nálunk a papok reverendája/, színe veresesszürke, és durva posztóból készült.”

A szabadságharc idején Mihalik Bálint állt a rétsági plébánia élén. Chobot Ferenc egyháztörténész, a váci egyházmegyéről szóló művében, róla szólván az alábbiakat találta fontosnak megjegyezni: „Részletesen leírja azt a kegyetlen pusztítást, amit az oroszok 1849-ben véghez vittek”. A kiszámíthatatlan, véletlen sors úgy hozta, hogy éppen az oroszok miatt nem ismerhetjük most ezt a szemtanú hitelességével feljegyzett leírást. Mihalik Bálint ugyanis komolyan véve feladatai közt azt a teendőjét, hogy egyházközsége valamennyi jelentősebb történését gondosan feljegyezze az utókor számára a Historia Domus-ba. Az évszázados múlt eseményeit rögzítő kéziratos könyvet 1944-ben, mint haszontalan dolgot, elégették a plébániára beszállásolt orosz katonák.

Némi szerencse e pótolhatatlan veszteségben, hogy az 1934-ben megjelenő megyemonográfiához a Rétság történetét megíró Újfalvi /eredetileg: Uzsák/ József, rétsági jegyző még támaszkodhatott erre a forrásra, így a leglényegesebb eseményeket idézhette: „Az oroszok Rétságra július 11-én jöttek. /Valószínű elírás. A helyes dátum: 17. V.J./ Cserkeszek voltak. Mindent elettek ami ehető volt. Úgy ették az uborkát meg a tököt, mint az almát. Hosszú pipáik voltak. Fekete kucsmájuk volt. Gyors lovaik voltak. 40.000 emberükkel a magyarok megütköztek az oroszokkal.
Szendehelytő1 Losoncig tartott a harcvonal. Később az oroszok őket lenyomták. A magyarok a plébánia körül 20 házat felgyújtottak robbanó golyókkal, hogy ne tudja magát bevenni az orosz. De így tettek Vadkerttel és Gyarmattal is. Az oroszok (Körbel serege) bosszút álltak az ártatlanokon is. A lakosság kiköltözött a szőlőkbe. Az oroszok Losonc felé mentek azután. Később Görgey letette a fegyvert. A honvédek lesoványodva, szaggatott ruhákban tértek vissza. Sokat megkorbácsoltak közülük.”

Mint láthattuk tehát nem valósult meg Paskievics, Iván Fjodorovics cári tábornagy, a magyarországi intervenciós sereg főparancsnokának az elképzelése. Ő ugyanis úgy rendelkezett, hogy annak érdekében, hogy a mintegy 60.000-es seregének ne legyen dolga a fegyvertelen lakossággal, azaz, hogy ne kelljen a különböző rendszabályoknak érvényt szerezniük, minden nagyobb orosz alakulat mellé egy kis létszámú osztrák egységet is osszanak be. Ekkora sereget azonban nem volt könnyű a háborús viszonyok között kordában tartania. Bár Paskievics herceg – ki egyébként a rétsági csatában személyesen is részt vett, oldalán Konstantin Nyikolajevics nagyherceggel, a cár másodszülött fiával – a rekvirálást nem tartotta szerencsésnek, ám ha akadozott az ellátásuk, bizony a katonák is maguk módján oldották meg gondjaikat. A cári sereg ellátásához ugyanis naponta 2 000 mérő gabona, 2 000 mérő zab, 2 000 mázsa széna, 150 szarvasmarha és 15 000 icce pálinka volt szükséges.

A cári katonák nem csupán hadi események miatt jelentettek országunkra megpróbáltatást, hiszen bebizonyosodott, hogy az 1849. évi kolerajárványt a korábban Galíciában és Lengyelországban kolerafertőzött területen állomásozott cári hadsereg katonái hurcolták be. A járványnak Rétságon 6, Diósjenőn 24, Bánkon pedig 48 halálos áldozata volt.

A szabadságharc után az új közigazgatási szervezetben Rétságra került a szolgabírói hivatal, s miután a közigazgatási apparátus mellett a csendőrség kapott nagy szerepet a megtorlásban, Tolmácson és Rétságon zsandár-szakaszparancsnokságot hoztak létre.

A szabadságharc bukása után a hatalom élénk érdeklődéssel követte a volt honvédek életét, feltételezve, hogy a rebellis vér nem tud belenyugodni a rövid életű szabadság elvesztésébe. Olykor nem is volt alaptalan az aggodalmuk, hiszen tudomásunk van például arról, hogy Pusztaberkiben, Tersztyánszky Zsigmond, egykori honvédtiszt birtokán titkos összejöveteleken gyakorta találkoztak a hazafias érzelmű volt honvédok és tisztek, s visszavárják a forradalmat. Diósjenőn Nagy Mihály református lelkipásztor volt a kossuthi eszmék parazsának fő őrzője.
Sokan inkább vállalták a bujdosást, mint a császári hadseregben való szolgálatot. Felsőszátok tizenegy honvédjéből kilenc, Bánk tizenkét honvédjéből nyolc, Agárd kilenc honvédjéből négy, Romhány tizenkilenc honvédjéből nyolc, Kosd huszonhárom honvédjéből tíz, Diósjenő harmincnyolc honvédjéből tizenhárom volt szökevény.

A közigazgatás vezetőit kötelezték arra, hogy rendszeres jelentéseket küldjenek a volt honvédokról. Egy ilyen összeírás révén tudunk a Rétságról származó 48-as katonák névsoráról. Az összeírást Rétságon Zsubritzky István hites jegyző készítette 1850. április 22-én, a pusztaszántói névsor Sooky János szántói közbirtokos tollából született ugyanazon a napon.

Emlékezetüket tábla őrzi a művelődési központ falán: Bánszky György, Bartos György (?), Dubovszki Márton, Erdős József, Gressl Alajos, Hekli József, Kramlik János, Kuppis Gusztáv őrnagy, Lévay Károly, Macska György, Sklenár Pál, Szabó Istvány, Szeidler Istvány, folkusfalvi Thomka Lajos százados, Tóth Mihály, Vilang János.

A forradalmi eszmék, indulatok tehát csak a hamu alatt izzottak tovább. Széchenyi Zsigmond az alábbi hangulatjelentést küldte Tereskéről 1853. február 18-án. „A nép hangulatáról és a bélyegzett egyénekrő1 jelentéseket tárgyazó rendelésre, méltóságodnak van szerencsém hivatalos alázattal jelenteni, hogy a bélyegzett egyének viselete, ámbátor napról-napra a hadi mozgalmak nagyobb híre terjed, csendes, egykedvű, nem engedik észre vetetni, mintha ól a jelen eseményekhez valamit építve kárörömmel lennének. Inkább a nyugodt, békés állapotot, a személy és vagyon bátorság biztosítását óhajtják. Szinte fájdalommal látszanak érezni leginkább az alvégeken divatozó, de már feljebb is elharapódzott rablási eseményeket. Nem különben a nép is ezen egyetlen veszélyt látja csak és ettő1 szabadulhatni, ez alól felmenteni legfőbb vágya. A megkegyelmezett egyénekrő1 tiszti tudósításomat szinte mellékelni van szerencsém.”
A csendőrség és a katonaság működése olyan hatásos volt, hogy I. Ferencz József király nyugodtan ellátogathatott 1894 szeptemberében egy hadgyakorlat alkalmával egész udvartartásával Nógrádba. A szabadságharcot vérbe fojtó királyt a megye nyugati felének úri fogatos hintói diadalkapuval várták Rétságnál, s csatlakoztak a királyi menethez. A látogatás előkészítését a minden részletre odafigyelő körültekintés jellemezte. Balassagyarmat főszolgabírájának rendelete szerint például tilos volt ebből az alkalomból tíz napig a trágyaszállítás, az ostorpattogtatás, a marhák, szárnyasok, sertések legelőre való kihajtása, az ebek utcára engedése. A fuvarosok, kocsisok kétszáz méterrel e menet előtt ki kellett térniük az útból, s levett kalappal kellett, hogy várakozzanak a királyi hintó elhaladtára.

Látnivalók Rétságon

A római katolikus templom
Már a török hódoltságot megelőzően is volt temploma, amelyről Dwornikovich váci püspök jelentésében az áll, hogy „rongált ugyan, de javítható”. Lakosai a protestáns tanok terjedésével reformátusokká lettek. Egy 1643-ból származó összeírás szerint a rétsági reformátusokat a drégelypalánki szuperintendenciához tartozóként sorolják fel. Pongrácz maga is kálvinista prédikátort jelez az Információjában, ki a Vattay földesúr házában lakik.
Nógrád megyét egyházkormányzati szempontból már a XV. század előtt két részre osztották. A megyének nagyobb része az esztergomi érsekség irányítása alá tartozott, ezt nevezték Nagy-Nógrádnak, s így Kis-Nógrád pedig a váci püspökség fennhatósága alatt volt. A két püspöki megye között húzódó határ több ízben is viták forrása volt, hiszen mindkét egyházi hatalom törekedett az általa jogosnak vélt előnyök behajtására.

Így például Rétság 1553-ban az esztergomi egyházmegyéhez tartozott, több más környékbeli településsel együtt, melyeket egyébként a váci egyházmegye tartott nyilván. A területi kérdés még az 1574. évi országgyűlést is foglalkoztatta. Miksa, bár a végleges döntést elnapolta, úgy határozott, hogy addig is a váci püspökséghez tartozzanak a kérdéses települések. Miután a probléma végleges megoldása nem született meg, így fordulhatott elő, hogy 1629-ben Pázmány Péter, ismét az esztergomi érsekség nógrádi főesperességének területéhez sorolta az említettek között Rétságot is, mint önálló plébániát.

A katolikus vallás újbóli térhódítása attól az időponttól számítható, mikor 1713-ban Berkes András nagyprépost megvásárolta Vattay Jánostól a falu egy részét. Így került birtokosként Rétságra a váci káptalan, mely jelenlegi templomát is építette 1729-ben, Szent András tiszteletére. Az egyház ekkor Nőtincshez tartozott filiaként, mindaddig, míg 1787-ben – az egyházmegye átszervezése alkalmával- önálló plébániáját meg nem szervezték. A plébános egy évig Tolmácson lakott, míg a plébánia fel nem épült számára. A református egyházközség 1728-ban már nem állott fenn.
Az első plébánosa Hampel Pál volt, ki nagy ügybuzgalommal végezte a munkáját, mely nem minden esetben volt könnyű.

Az egyház mindig is a tudás fellegvára volt. Helyi képviselői is a település legműveltebb emberei közé tartoztak. A rétsági plébánia könyvtára is szépen fejlődött. Különösen a nagy tudású Kontsér József plébános ideje alatt, mikor – 1817-ben – a könyvtár 81 kötetet foglalt magában. Különlegessége egy szlovák nyelvű kéziratos kántorkönyv volt.

Canonica Visitatioja / egyházlátogatási jegyzőkönyve/ 1832-ben készült. Ebben szerepelnek az alábbi adatok közül két adatra érdemes felfigyelni. Az egyik, hogy Rétság lakónépessége szinte kizárólag szláv anyanyelvű volt, s csak csekély részben voltak közöttük, kik Tolmácson laktak. Kovács Géza tolmácsi lelkész kutatásai is alátámasztják ezt. A másik figyelemre méltó szám, az össznépességhez viszonyítva magas létszámú magát németnek tartó hívek száma. Róluk sajnos keveset tudunk

1859-ben Pusztaszántón az Ökörhalasi (vagy Ökörhallási) hegyen egy feszületet emeltek a hívek. Miután arról is szól a feljegyzés, hogy alatta egy Szent Urbán kép állott, arra következtethetünk, hogy erre volt a település egykoron nevezetes szőlőtermő területe. Szent Urbán ugyanis a szőlőtermelők, borászok védőszentje.

Az 1883. évi Canonica Visitatio úgy rendelkezik, hogy Tolmácson mindig magyarul, Rétságon pedig felváltva magyar és tót nyelven tartassék az istentisztelet. Miután azonban egyik héten Tolmácson, másik héten Rétságon volt szentmise, így csak négyhetente jutott magyar nyelvű prédikáció Rétságra. A hívek egy csoportja, Balázs Ferenc főszolgabíró indítványára, küldöttséget menesztett annak érdekében, hogy mindig magyarul szóljon a prédikáció. Ezzel párhuzamosan arra nézve is intézkedtek, hogy az iskolában is kizárólag magyarul tanítsanak, eddig ugyanis kizárólag a tót nyelv volt használatos az oktatásban.

Egy 1901-ben kelt leltár szerint a rétsági plébánián még megvolt a két rézmetszetű régi pecsét, valamint a 3 db kaucsukból készült új is, melyek közül egyik a rétsági iskola, a másik a rétsági plébánia, a harmadik a tolmácsi iskola pecsétnyomója volt. A könyvtár ugyanekkor 386 könyvből állott, melyből 156 volt magyar, 36 német, 17 tót és 177 latin nyelvű. Köztük volt a kézzel írt Historia Domus is.

Vimmer Ferenc rétsági plébános 1908. március 10-én levelet írt a püspökségre, melyben az egyházközsége alázatos kérvényét terjeszti elő, annak tárgyában, hogy a plébánia földjéből házépítés céljára kihasítandó földterület tervrajzát jóváhagyni szíveskedjenek. Az indoklásban szerepel, hogy egyrészről a plébánia jövedelme ezen ajánlat folytán emelkedni fog, másrészről pedig a község fejlődésére fölöttébb előnyösnek látszik a tervezet. Annál is inkább, miután nincs a közelében terület, hol a község építkezhetne, bővülhetne. Nagyon valószínű, hogy néhány év múlva még nagyobb területet is ki fog sajátíttatni, mert adóhivatalt is fog kapni a község, ha lakáshiány nem lesz. Az így befolyt összegen rövid időn belül 2-3-szor annyi földterület vásárolható, mint amennyivel jelenleg bír a plébánia.

Dr. Zsitvay Tibor igazságügyminiszter 1929. június 9-én megtekintette a templomot, s úgy látta, hogy annak befogadóképessége tarthatatlan, ezért okvetlenül ki kell bővíteni. Ígéretet tett, hogy mindent el fog követni annak érdekében, hogy a bővítéshez szükséges összeget előteremtse. Igyekezete úgy tűnik, eredménytelen maradt, hiszen Nagy Géza plébános a következő év júniusában a templom renoválására kér csupán engedélyt.

A templombővítés 1933-ban valósult meg. Pichler István plébános az alábbi jelentést írhatta: „Kis templomunk megnagyobbítását befejeztem. A berendezés is készen. Szépen sikerült minden, tekintve a rendelkezésemre álló csekély összeget. … November 30-ára, Szent András napjára kezdtem hirdetni a szentelést. Ez nálunk a hivatalos búcsúnap.” Miután az építkezés miatt egyébként is elmaradt a püspöki látogatás, felszentelésre a püspököt kérte fel. A felújítás 11.000 pengőt meghaladó mértékű összegének nagy részét – 9.000 pengőt – egy magát megnevezni nem akaró jótevő kamatmentes kö1csönéből fedezték.

A második világháború és az azt követő időszak rendkívüli megpróbáltatásokat hozott az egyház számára. Dr. Jancsó János, az akkori rétsági plébános így írt az egyházi feletteseinek: „A Jóisten kegyelme eddig megőrzött engem is híveim körében, bár többször kellett szembenéznem a halállal.”

A Mindszenty emlékmű
Az egykori laktanya bejárata melletti emlékparkban egy kettős emlékmű hirdeti, hogy a hercegprímás itt töltötte fogsága után az első szabad éjszakáját, a mellette álló kopjafa pedig mártírhalált halt kiszabadítójára emlékezik.

A forradalmi események nem kerülték el a rétsági laktanyát sem. Az alakulat országszerte elismert, elit-alakulat hírében állt. Parancsnoka Garami Lajos alezredes, törzsfőnöke Pálinkás (Pallavicini) Antal őrnagy volt.

1956. október 30-án este telefonhívás érkezett Felsőpetényből. A kastélyban fogva tartott Mindszenty József bíborost az őrizetére kirendelt államvédelmi személyek a továbbiakban nem őrzik, és ezért segítséget kértek a bíboros személyi biztonságának védelme érdekében. Önkéntesek egy kis csoportja vállalkozott a feladatra: a bíborost a rétsági laktanyába kisérték. Mindszenty Józsefet Pálinkás őrnagy szobájában helyezték el, s itt fogadta a tiszteletére érkező látogatókat és áldotta meg a katonákat.

Pálinkás őrnagy október 31-én a reggeli órákban Budapestre kísérte a bíborost. A hercegprímás érkezését személyesen jelentette Tildy Zoltán államminiszternek.

Az 1956-os eseményeket követően Pálinkás őrnagyot – végrehajtott feladatáért – számos támadás érte, így 1957. január 4-én, saját kérésére leszerelték. 1957 februárjában több társával, köztük Garami ezredessel, valamint a Mindszentyt Budapestre kísérőkkel együtt letartóztatták és bíróság elé állították. Több év börtön várt rájuk. Pálinkás Antalt első fokon 15 évre, majd másodfokon – 1957. november 10-én – kötél általi halálra ítélték. Az ítéletet december 10-én végre is hajtották. Az ítéletet 1989-ben a Budapesti Katonai Bíróság semmisnek mondta ki, s a honvédelmi miniszter 1990. július 16-án posztumusz ezredessé nevezte ki őt. Emlékére a dandár kopjafát állított 1991. október 24-én, s minden év októberében ünnepséggel emlékeznek a jeles napokról.

A helytörténeti kiállítás
Egy város életéhez az is hozzátartozik, hogy múltját is felkutatja, annak érdekében, hogy okulva belőle helyesen lássa a jövőbe vezető utat is. Ez a célkitűzés vezette a rétsági önkormányzatot, mikor úgy határozott, hogy egy felszabaduló épületét felújítva kialakítsa a Civil Szervezetek Házát, s benne létre hozzon egy helytörténeti állandó kiállítást is.

A kiállítás első termében a környékről előbukkant régészeti leletek, régi térképek másolatai, valamint egy tablósor látható Szebellédy László életéről. Az európai hírű vegyészprofesszor 1901-ben született Rétságon. A tárlókban a várossá nyilvánítás dokumentumai, s régi rétsági pecsétek láthatók.

A második terem tárgyai két részre oszthatók. Az egyik vonulat a kenderfeldolgozás teljes népi eszközsorát mutatja be, a tárlókban pedig a rétsági múlt egy-egy szeletét – kiadványokat, háborús dokumentumokat, iskolatörténeti emlékeket láthatunk, illetőleg a Rétsághoz kötődő nevezetes emberek – Fényes Szabolcs, Vaszary János, Surányi Endre – életútját ismerhetjük meg. A falakon régi képek sorakoznak a letűnt korok Rétságjáról: a strand képe fürdőzőkkel a 30-as évekből, a vasútállomás, a Szabó féle vendéglő, melyet Mikszáth és Petőfi is megemlít írásaiban, a „Mi házunk”, azaz a régi kultúrház és természetesen sok régi utcakép. A kiállítást Misik Tamásné, bájos sústyafigurái színesítik. Ez évben két újabb kiállításrésszel gazdagítottuk a bemutatót: a rétsági honvédség hat évtizedének képeivel, valamint a Jásztelekpuszta múltját ábrázoló fotókiállítással.

Nevezetes rétságiak

Szebellédy László
1901. április 20-án született Rétságon, Szebellédy Ferenc és Pohl Mária gyermekeként. Szebellédy László Ferenc Nándor néven jegyezték be születését a katolikus egyház anyakönyvébe. Édesapja gyógyszerész volt, kit egyik nénje nevelt fel, s mint árva gyermeket ki is taníttatta. Rétságon bérelte a gyógyszertárat, s azt feljegyezték róla, hogy gazdag könyvtára volt. Édesanyja egy fővárosi tisztviselő lányaként, okos, intelligens asszony volt. Nem sokkal kis fiuk megszületése után a család átköltözött a Győr megyei Tét nevezetű nagyközségbe. Itt nevelkedett fel a kis László.

Tanulmányait a soproni, majd a győri gimnázium után a budapesti tudományegyetemen végezte, s 1923-ban gyógyszerészi oklevelet szerzett. Ezt követően előbb az egyetem 1. számú Kémiai Intézetében dolgozott. Két évvel később már Winkler Lajos professzor – a Magyar Tudományos Akadémia tagja – mellett tanársegéd lett. Kezdeti időszakáról így ír Móra László, Szebellédy László életrajzírója: „Winkler professzorhoz bejutni kitüntetésnek számított, mert közismerten sokat követelt a szigorú professzor az általa szatirikusan „diplomavadász”-nak nevezett jelöltektől, kik szerinte csak a cím megszerzésére törekednek anélkül, hogy elmélyednének a stúdiumokban. Szebellédy azonban nem tartozott ezek közé és ennek rövidesen tanújelét adta. Már az első hónapokban kiemelkedett szorgalmával, megbízható, alapos munkájával, úgyhogy Winkler egyik új eljárása pontosságának megállapításával őt bízta meg. Kidolgozott eljárását az oldott oxigén meghatározására kis vízmennyiségekben Winkler professzor 1923. december 24-én elküldte Berlinbe, és az rövidesen meg is jelent „Bestimmung des gelösten Sauerstoffs mit kleinen Wassermengen” címmel. Ebben a javasolt eljárás pontosságának megítélésére azokra az értékekre utalt, amelyeket Szebellédy László kapott. A szigorú professzor elégedettségét azzal mutatta ki legjobban, hogy maga mellé vette tehetséges tanítványát és a bölcsészettudományi kar 1925. április 29-i ülésén a tanszékén megüresedett gyakornoki állásra Szebellédy László megválasztását javasolta. Később adjunktus, 1934-ben az analitikai kémia magántanára lett. Állami ösztöndíjjal több ízben is járt külföldi tanulmányúton. Dolgozott Treadwellnél Zürichben és Böttgernél Lipcsében. 1939-ben nagy mestere utódjaként professzornak nevezték ki a tudományegyetemen. Az újonnan szervezett szervetlen és analitikai kémiai tanszék élére került.
Szebellédy László tehát a huszadik század első felének legmodernebb és legjelentősebb analitikusa volt. Gazdag tehetségének további kibontakozásának azonban útját állta korai halála. Hosszú szenvedés után, 43 éves korában hunyt el rákban Budapesten, 1944. január 23-án.

Glaser Lajos
Édesapja, Dr. Glaser, József – a rétsági magyar királyi járásbíróság bírója volt, ki a falu közéletében 18 jelentős szerepet vállalt. Tagja volt például a település legprominensebb polgárait felsorakoztató iskolaszéknek is.

Dr. Glaser Lajos 1903. március 30-án született, Rétságon. Egyetemi tanulmányait a budapesti közgazdaságtudományi egyetemen végezte. Az 1931/32-es év folyamán mint német csereösztöndíjas Karlsruheben folytatott tudományos kutatásokat. Feldolgozta a karlsruhei gyűjtemény magyar vonatkozású térképészeti anyagát. 1933-34-ben, mint a budapesti gazdasági-földrajzi intézet tanársegédje, belföldi kutatási ösztöndíjat is élvezett. 1934-ben a Magyar Nemzeti Múzeum levéltári osztályánál alkalmazták. Szerencséjének köszönhette, hogy tanárai között tudhatott két neves földrajz tudóst is. Cholnoky Jenőt, valamint gróf Teleki Pált is, ki a tanácsköztársaság utáni rendszernek miniszterelnöke volt. Telekinek tanársegédje is lett, s az ő ajánlása nyomán került be az Országos Levéltár szolgálatába, hol a földrajz-történeti vonatkozású archivális anyag feldolgozását végezte. 1935-36-ban újból belföldi ösztöndíjat nyert el. Munkáit nagy műgond, a források mélyére hatolás és az adatközlések pontossága jellemzi. 1940-ben gyakornok, majd 1943-ban őr lett az országos levéltárban. 1944-ben német fasiszták elhurcolták, s a deportálásból nem is tért többé vissza. Az utolsó életjelet a Bácskában található kis dunaparti településről, az Apatintól délkeletre található Gombosról /ma Bogojevo/ küldte.

Főbb munkái: – A Dunántúl középkori úthálózata – Magyarország helyzete az európai gazdaságban
– Kelet Dunántúl a honfoglalás és a vezérek korában. Fejér vármegye kialakulása.
– Az Alföld régi vízrajza és a települések.
– A karlsruhei gyűjtemény magyar vonatkozású térképanyaga
– Alkotmánytan és közigazgatástan /Steinecker Ferenc előadásai nyomán szerkesztette Bokross E. Bélával/
Munkatársa volt az 1936-ban megjelenő Új Lexikonnak, s miután térképtervezéssel is foglalkozott, ő készítette többek közt a nagy sikerű Hóman – Szekfű-féle Magyar történet képeit.

Fényes Szabolcs
Olyannyira Budapesthez fűződik az élete, hogy van olyan lexikonunk, mely úgy tudja, hogy Budapesten is született. Pedig Nagyváradon látta meg a napvilágot 1912. április 30-án. Hetényi Rezső, rétsági szolgabíró írja visszaemlékezésében, hogy 1927 táján Rétságra költözött, az akkori főszolgabíró – Baranyi Tibor – sógora, Fényes Lóránd mérnök, ki mint nótaszövegíró is elismertséget szerzett már magának. Fiát, Szabolcsot afféle csodagyereknek tartották. „Ott bontakozott ki szemünk láttára zenei tehetsége. Mint 14-15 éves fiú már dalokat komponált” Siklós Albertnél, a nagyszerű zenepedagógusnál tanulta 1927 és 1931 között a zeneszerzés tudományát. Ebben az évben – 1931. április 24-én -, még az érettségije előtt, mutatták be első művét. Vajda Ernő három felvonásos zenés vígjátékához, A hárem című darabhoz írt zenével mutatkozott be.

Az igazi sikert, a szintén Rétságon keletkezett Maya című operett hozta meg számára. A még csak 18 éves fiú zenéje világsiker lett. A bemutatón – 1931. december 10-én – Honthy Hanna játszotta a címszerepet a Fővárosi Operettszínházban. Tizenkét európai országban került a későbbiekben színpadra. Ezek után aztán már megnyíltak előtte a lehetőségek, s nem volt már többé ismeretlen vidéki, szemtelenül fiatal zeneszerző. Ő pedig utánozhatatlan munkabírással ontotta a szebbnél-szebb dallamokat, s vált a könnyűzene egyik legnépszerűbb, sokat foglalkoztatott hazai művelőjévé. Muzsikája invenciózus, áradó s lírai szépségekben gazdag.
A harmincas években Fenyves Péter néven dolgozott Németországban, a berlini UFA filmgyárnak, majd 1942 és 49 között A Fővárosi Operettszínházat, ezt követően 1957-ig a Vígszínházat, s 1960-ig ismét az Operettszínházat igazgatta. Kivételes zenei tehetségét szinte elképzelhetetlen mennyiségű zenemű őrzi számunkra. Termékeny életét mintegy félszáz operett, musical, zenés játék, szimfonikus könnyűzene, másfélszáz film zenéje, s kb. 600 dal, chanson, sláger jelzi. Három önálló szerzői nagylemeze jelent meg. Sikereit Erkel-díjjal /1964/, érdemes művész /1972/ és kiváló művész /1980/ kitüntető címekkel ismerték el.

Műveit oly nagyszerű színészek vitték sikerre, mint Honthy Hanna, Csortos Gyula, Latabár Kálmán, a felesége: Csikós Rózsi, Tolnay Klári, Rátonyi Róbert, Németh Marika, Bodrogi Gyula, Latinovits Zoltán, s még sokáig sorolhatnánk a minden bizonnyal igazságtalanra sikeredett névsort.

Vaszary János
A Vaszary család ősei a családi hagyomány szerint a Bakonyban honos Zsedényi nemzetséghez tartoztak. Közülük két testvér elköltözött a Veszprém megyei Vaszar községből így őket környezetük már a „Vaszari testvérek”-nek nevezte. Leszármazottaikat pedig már erre a névre is anyakönyvezték.

Vaszary János Kaposvárott született a kiegyezés évében 1867. november 30-án. Apja főgimnáziumi tanár volt. A család apai és anyai ágon egyaránt kiterjedt papi rokonsággal rendelkezett, közülük Vaszary Kolos vitte legtöbbre, hiszen a pannonhalmi főapátság után Magyarország hercegprímásává választották.

Felesége írásából tudjuk, hogy Vaszary „mindent lerajzolt, amit látott, iskolafüzetbe, újság szélére … alakokat formált agyagból, puha kenyérbélből, bodzabélből, mindenből”. Egy alkalommal lemásolt még gyermekkorában egy papírpénzt, mit egy élelmesebb társa el is költött anélkül, hogy rájöttek volna a turpisságra.

A kolozsvári piarista gimnázium után Pestre került a Mintarajztanodába, hol a kor legnagyobb művészeitől tanulhatott. Ezt követően a müncheni akadémián képezte magát, majd Párizsba, a festészet fővárosába utazott. Nagy hatással volt reá egy római utazás. A századvég jelentős kiállításain már egyre gyakrabban szerepel a neve. Elismertségét jelzi, hogy mind több művészeti társaság hívja meg őt tagjául.

1904-ben ismerkedik meg egy budai család szalonjában a rétsági főszolgabíró leányával, Rosenbach Máriával. Szerelem volt az első látásra, s hamarosan elhatározták, hogy össze is házasodnak.

A Rosenbach család Belgiumból származik. Első ismert őse Becke Bernát, ki 1629-ben Reval város tanácsosa volt. Fia, Bernát, 1643-ban kapott címerlevelet és Pomerániában királyi adományt Gusztáv Adolf svéd királytól. Rosenbach Jakab részt vett Nógrád vármegye 1797. évi nemesi felkelésében, az ő unokái közül, dr. Rosenbach Emil vármegyénk tiszteletbeli főügyésze, Sándor pedig az egyik legjelentősebb helyi földbirtokosként a nógrádi járás főszolgabírója volt.
Az esküvő előtt még egy spanyolországi útra indult, honnan minden nap levelet írt menyasszonyának Pusztaszántóra, hol a boldog ara a nyári hónapokban tartózkodott apja birtokán. A tanulmányút után azonnal Pusztaszántóra sietett, s az esküvő dolgait intézendő, gyakran megfordult Rétságon és Szántón.

Látogatásai során mély élményként hagyott nyomott benne a színes népviseletbe öltözött falusiak látványa. Méltatói ezt a pillanatot tartják impresszionista korszakának kezdetéül. Az 1905-ben készült kép a „Pihenő nógrádi búcsúsok”-at ábrázolja. „Parasztjait fokozatosan beragyogja a napfény, amely ugyan még csak a lombokon szűrődik át, de ahová elér, ott felcsillantja a színeket a földre telepedett lányok és asszonyok ruháin. Korábbi parasztképeinek sorsszerűsége itt feloldódik a pillanat varázsában. A fény és a szín bűvöletében, valódi impresszionista látványélményből keletkezett ez a festmény.”

A Nemzeti Szalon rendezte meg 1906-ban első önálló kiállítását. A házaspár nyáron Tatára, télen pedig a krisztinavárosi lakásukban lakott, de felesége édesapjának 1910. évi haláláig gyakran megfordultak Rétságon. Ezt követően a családi birtok eladása alapozta meg viszonylag gondtalan életüket. Ezáltal vált lehetővé, hogy feleségével együtt Münchenbe, majd Párizsba utazzon és további tanulmányokat folytasson.

Felhasznált irodalom
A magyarországi hadjárat 1849. Orosz szemtanúk a magyar szabadságharcról, Budapest, 1988.
A rétsági körjegyzőség iratai, Nógrád Megyei Levéltár, Balassagyarmat
Dr. Borovszky Samu /szerk./ Nógrád vármegye, Budapest 1911.
Chobot Ferenc: A váci egyházmegye történeti névtára, Vácott, 1915.
Hetényi Rezső: Így is lehetett, kézirat
Kovács Géza: Adatok Tolmács község történetéhez, Tolmács, 1993.
Dr. Ladányi Miksa: Nógrád és Hont vármegye, Budapest, 1934.
Makkai László: Nógrád megye története 1848-ig, /in.: Magyarország műemléki topográfiája, Nógrád megye műemlékei/ Akadémiai Kiadó, Budapest, 1954.
Mátray Gábor: Töredék jegyzemények Magyarország történetéből 1848/49-ben, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1989.
Mezei Ottó: Vaszary János és/vagy az új reneszánsz, Komárom-Esztergom Megyei Múzeum, 1963.
Dr. Móra László: Szebellédy László a magyar analitika nagy művelője, Budapest, 1981.
Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal, Pest, 1857.
Dr. Szarka Gyula: A váci egyházmegye történeti földrajza a török hódítás korában, Vác, 1940.
Varga Lajos: A váci egyházmegye történeti földrajza, Vác, 1997.
Végh József: Rétság, Mikszáth Kiadó, Horpács, 2000.

Végh József mkl
A helytörténeti munka könyv alakban Rétság Városi Önkormányzat Képviselő-testülete alábbi tagjainak támogatása révén jelenhetett meg: Girasek Károly, Havas Vilmosné, Jávorka János, Kotroczóné Somosi Éva, Majnik László, Mocsári Gergely, Szájbely Ernő, Pusztai Edgár